Magyar Hírlap online

A Huszárik-jelenség

Huszárik Kata Zsámbéki Gábor tanítványaként a legendás budapesti Katona József Színházban kezdte a pályát, most Szolnokon játszik. Óriási sikere volt legutóbb Márai Sándor Kaland című drámájában, Mécs Ká­roly méltó partnereként. Édesanyjával, Nagy Annával és férjével most azon fáradoznak, hogy Domonyban emlékházzá alakítsák Huszárik Zoltán szülőházát.



– Egy interjúban azt mondta, azért nem bírta el a budapesti Katona József Színház légkörét, mert úgy érezte, mintha egy versenyistállóban lenne.

– Amikor bekerültem a Katonába, nagyon örültem. Zsámbéki Gábor volt az osztályfőnököm. Amikor mi végeztünk, azt hiszem, egyikünk sem tudott jobb helyet elképzelni, mint hogy a Katonában kezdjünk dolgozni.

– Az osztálytársai közül hányan kerültek oda?

– Sokan. Nekünk volt még a főiskola négy éve után egyfajta posztgraduá­lis év, amelyet szintén Zsámbéki tanár úr talált ki nekünk. Nagyon jó óráink és foglalkozásaink voltak. Nyilván minden ember és minden színész más alkatú. Én azt szeretem, hogyha szeretnek, az nekem szárnyakat ad, megtáltosodom, ha érzem a rendező, a színház bizalmát. Éreztem, ez a hajtás, az iszonyatos megfelelni akarás és megfelelési kényszer nekem nem tett jót. Begörcsöltem. És nem voltam jó és nem voltam tehetséges állapotban ott, főleg az utolsó években. Hosszú évekbe telt, míg sikerült felszabadulnom és újból játszanom.

– A színész igazából akkor érzi a bizalmat, ha nagyon-nagyon jó, testére, lelkére szabott feladatokat kap. Ezeket megkapta?

– Volt egy-két év, amikor kaptam jó feladatokat. Volt néhány olyan szerep is, amelyet én nem adtam volna magamnak. Ettől függetlenül azért ezek izgalmas kísérletezések voltak. Ahhoz, hogy a színész fejlődjön, az kell, hogy higgyenek benne, hogy szeressék, még akkor is szeressék, ha rosszat csinál.

– Látszólag mellékszál, de megkérdezem: Gergő gyerek hány éves?

– Hat és fél éves, ő jóval később bújt ki a világra, mint én otthagytam a Katonát. Volt egy időszak az életemben, amikor párhuzamosan voltam még a Katonában és már Szolnokon. Szolnokon nagyon szép feladatokat kaptam, és nagy munkákat. Pesten születtem, Pesten élek, és akkor elmenjek vidékre? Nem kellett volna ennyit hezitálnom. Jobban tettem volna, ha hamarabb elmegyek. Amikor a kisfiam megszületett, nagyon hamar visszamentem dolgozni. Július­ban született Gergő, és októberben bemutatóm volt. Nagyon pici volt az az idő, amelyet színházon kívül töltöttem. Alig több, mint a nyári szünet. Leköltöztünk Szolnokra, és béreltünk egy lakást. Akkor még a férjem is Szolnokon dolgozott mint táncos-koreográfus.

– De nem ott ismerkedtek meg?

– De, mi Szolnokon, a színházban ismerkedtünk meg, jóval korábban. Érdekes módon nagyon régóta ismerjük egymást, de egyikünknek se jutott volna eszébe, hogy egyszer ebből házasság és egy gyerek lesz.

– Nagy Anna neves színésznő, de milyen nagymama?

– Szuper. Csodás nagymama az anyukám és csodás ember. Anyukám fantasztikus, nagyon jó a lányának lenni. Nem mindig könnyű, mert anyukám nagyon nagy igazságérzettel van megáldva. Anya nagyon sokat foglalkozik Gergővel, jár hozzánk. Nehéz lenne nélküle megoldani az életet, én Szolnok felé ingázom, a férjem meg felváltva dolgozik most már hol éjszaka, hol pedig nappal.

– Szolnokra Balázs Péter hívta?

– Nem. Még akkor kerültem Szolnokra, amikor Swajda volt igazgató.

– A színházban az emberek nem mindig szeretik egymást.

– Nem hát. De azért mégis jobb úgy dolgozni bárhol, ha szeretjük egymást. Színészként abból élek, hogy a lelkemet levetkőztetem és pucéron odarakom, hogy itt van, tessék. Ez elég bizalmi dolog. Az ember szívesebben nyílik meg, szívesebben dolgozik olyanokkal, akiket szeret. Szolnokon mi úgy vagyunk, mint egy család. Nemcsak a színészekről beszélek, hanem az öltöztetőkről, a varrodásokról, a fodrászságról, a szervezésről, a titkárságról, a pénzügyesekről, a büfésekről.

– Egy fontos dolgot kifelejtett. A közönséget.

– Róluk azért nem beszéltem, mert velük ritkább a közvetlen kontaktus. Amikor a kisfiam pici volt, be-benéztek a babakocsiba, és egy-egy mondatot szóltak nekünk, amelyben sok szeretet és kedvesség volt. Ilyen Pesten soha nem lesz.

– Mécs Károlynak volt egy elejtett mondata, hogy a maga szeme, az sokszor többet mond el, mint a szöveg, amelyet az író megírt. Gyönyörű mondat, tanúsítom, hogy így van. De amit legutóbb a Márai-darabban produkált, az tényleg nagyon finom, sejtelmes, ugyanakkor érzéki. Meséljen nekem a Márai-kalandról.

– Nagy boldogság volt. Rettenetesen szomorú is vagyok, mert lement az utolsó előadás Szolnokon. Fontos Mécs Karcsi miatt is, nagyon fontos volt ez a találkozás. Egy színésznőnek ilyen kaliberű színésszel dolgozni sorsajándék.

– És Málnay Leventével?

– Vele is csoda volt dolgozni. Levente abszolút jó érzékkel, finoman egymásra szabadított minket. Mindig a segítségünkre volt.

– Nem tudom, akar-e beszélni Huszárik Zoltánról. Hogyan emlékszik rá?

– Amikor meghalt, tízéves voltam. Előtte sem volt olyan szoros a kapcsolatunk, mert nem élt velünk. Nem volt vele igazi, klasszikus értelemben vett apa–lánya kapcsolatom. Sokszor azt gondolom, hogy talán kialakult volna. A halála előtt volt egy időszak, amikor ő is elkezdte megérteni, hogy van egy gyereke.

– Mondhatjuk azt, hogy kétszeresen hiányzik az édesapa: amikor élt még, és amikor meghalt?

– Igen. Nem hiszem, hogy apu tudott volna ma rendezni filmet, és azzal a tehetséggel, amely neki volt, nem bírta volna ki, hogy ne rendezzen. Édesapám édesanyja, nem sokkal miután Gergő megszületett, meghalt. Maradt utána egy ház Domonyban, amelyet megörököltem. Sokat törtük a fejünket, mi legyen vele, mert nagymama is szerette volna, ha nem adjuk el a házat. Most nekiduráltuk magunkat anyuval, és úgy néz ki, lesz egy alapítvány, amelynek a célja, hogy létrejöjjön egy emlékház, amely félig néprajzi, mert nagyon sok és szép személyes tárgy maradt meg, amely édesapámhoz is köthető. Édesapám gyönyörűen rajzolt, a képek nagyon jó állapotban egy szekrény tetején vannak. Jó lenne méltó helyet találni nekik. A domonyi ház egy kicsit kulturális központként, egy kicsit alkotóházként is tudna funkcionálni, elsősorban külföldön élő, fiatal, tehetséges magyar filmrendezők számára.

– Mostanában minden pénzbe kerül. Tudnak a magánpénzükön kívül pályázni is?

– Mi, művész emberek, mérhetetlenül ügyetlenek vagyunk. Találnunk kell olyan embereket, akik ezt ügyesebben csinálják, mint mi, és azzal támogatják az alapítvány munkáját, hogy a szaktudásukat nekünk adják. Nem tudom még, mibe vágtuk a fejszénket, a férjem szerint mamutfenyőbe. De valahogy el kell indulnunk.