Magyar Hírlap online

Lángvörös sziklák

A 48-56-os zongora (a hamarosan megjelenő regényből)

A fűszeres megkaparintja a virágárus jövedelmének - esetünkben - egy kis részét. Ezalól a Bartók házaspár se volt kivétel. A gyermek – Isten legnagyobb találmánya – még az isten nélküli Bartóknál is a házasság meghosszabbítását éri el.

Levélrészlet a szalmaözvegységről Béla fiának, kicsit mintha pa­naszkodva:

„Édes fiam!

Ne gondold, hogy megfeledkeztem születésed napjáról. Már 20.-a óta szándékszom irni neked és megemlékezni erről a napról, de épen most nagyon el voltam foglalva mindenfélével. Hogy azonban egészen őszinte legyek, be kell vallanom - botrányos dolog ugyan, de a pontos dátumot nem tudom: azt hiszem aug. 22.-e. Igaz-e? Furcsa, hogy 25 éves koromig az efféle családi dátumainkat mind tudtam és az addigiakat tudom most is, pk. Mama születésnapja jan. 25. Nem, ez a névnapja? Elza nénié jun. 11. De azóta ilyesmiket sehogyan sem tudok megjegyezni magamnak, p1. Anyuka születésnapját sem (okt. 16??).

Élem világomat egyedül. Nagy a rendetlenség. Képzeld el, kimegyek a konyhába és főzök magamnak ilyen edényben teát. Minden hozzávalót szerencsésen és csak némi keresgélés után megtaláltam, csak épen hogy szerettem volna a lerajzolt edényt valamivel befödni, mikor már belészórtam a teát, hogy a tea »zamatos illata« el ne illanjon - és sehol a lakásba nincs egyetlen-egy födő sem. Mi a tatár! hát nincs a mi gazdag felszerelésű háztartásunkban födő, vagy elnyelte őket a föld, vagy mi! Aztán főztem lágy tojást is, több izben. Legelőször nem nagyon jól sikerült, mert szétrepedt a tojás, amint a főző vizbe beléhelyeztem - és lett nagy habzás, sistergés, majd hogy ki nem futott az egész. De másodszor már semmi baj sem történt. Vásárolok 10 dekánkint vajat is. Belérakom egy csuporba és naponta friss vizet töltök reá (még Irma nénitől tanultam ezt az eljárást). Reátölteni - ez még hagyján, de letölteni róla - ez már nagy dolog. Mert a vaj is könnyen utánamegy ilyenkor a viznek, egyenesen bele a klozetba. És akkor vége! -

Végül pedig megöntözöm virágjainkat - kétnaponta kéne, de ez lehetetlen! Azt hiszem csak 3-4 naponta jut eszembe. Csak este lehet, mikor már nem járnak az uccán. Hát hogy lehet pont akkor reágondolni! Akárhányszor eszembe jut az öntözés reggel, délben, délután, de este elfelejtem! Nagyon unalmas egy mesterség.

Házi teendőimnek leírását ezzel ünnepélyesen befejeztem.

(…)

Minnyájatokat ölelellek,

Atyád (a Mester)”

Néha így írta alá.



A francia és magyar kritikusa szerint táncos harci kedvű, harsogó kacajú, földszagú, vad humorú, tökéletes szépségű, kristályosan áttetsző, tiszta és kemény mestermű szonáta szerzője, Bartók tanár úr az 1921 telén első fellépésén túl lévő, tizenkilenc éves rimaszombati lányt tanítványává fogadja az Akadémia zongoraszakán. Miként ezt Pásztorynénak még Pozsonyban megígérte: gondja lesz a lányára. Hát ezt betartotta, annyi szent. Annál is könnyebben megtehette ezt, mert csak két elsős tanítványa volt ez évben. Másodikos meg egy: az a bizonyos Pásztory Edith. De hát mit tehetett? Jöttek a turnék, jöttek a lánynak a helyettesítők. Először egy romániai hangversenykörút. És Edithet, a félénk, zárkózott kislányt a nagy idegenben a tanár úr a felesége gondjai­ra bízta. Mintha nem lett volna neki elég. Aztán jött a holland és az angol út. Bartók próbálta itthonléteikor bepótolni a mulasztást: tanítványával saját lakásán foglalkozott.

Márta, a felesége hamar felfedezte a lány sugárzó szépségét, de ami fontosabb: tehetségét és lebilincselő alázatát Bartók iránt. Finoman és fokozatosan, de megkezdte betanítását a férje körüli teendők ellátására, tulajdonképpen felkészítette a feleség szerepére. Összebarátkozni az utóddal, kevés nő teszi ezt meg. De felkészíteni a jövendő, a szereppel járó rendkívüli nehézségekre, aztán férje szokásaira, bogaraira, a gyomrára s mindezt tapintatosan; erre csak egy robotos feleség, Ziegler Márta volt képes.

Aki azt írta – első - búcsúlevelében a Mamának:

(…)„Tudtam, hogy Béla most fogja elmondani nektek a dolgot. Ha ma visszanézek az életemre, áldom, ezerszer áldom a sorsot, hogy ha göröngyös és viharjárta utat mért is ki számomra, de magasra, nagyon magasra, Béla barátságához vezető utat.” (…)

Ezenközben a tanár úr és nem oly távoli kérő a másodikos tanítvánnyal foglalkozik. Nincs pardon. Mozart F-dúr szonátájának allegróiban nem volt sok hiba. De utána a tanár úr 14. opusa következett, egy zongoraszvit.

Eljönne hozzánk ezt megbeszélni?

Hogyne, örömmel, felelte Edith, aki bizonyos fokig földinek számított, a Mama és a pozsonyi évek miatt.

Bartók tekintete megakadt a lány bal kezén: nem volt rajta az eljegyzési karikagyűrű. Akkoriban sokat játszogattak a lányok a gyűrűvel, bizony, jeges és tűzforró vízben edzve a valódi és álférjjelölteket.

Tán a zongorán felejtette a gyűrűjét? – kérdezte elhalón a tanár úr, és a gyomra összeszorult.

Nem – mondta Edith a szemébe nézve. Végleg letettem, tudja.

A megbeszélt időben Pásztory Edith becsöngetett Bartókék lakásán. Márta jött eléje derűsen. Gyöngéden megölelte, aztán az anyáskodó leckéztetés:

Fogytál. Te fogytál! Nem eszel? Miért nem vagy a napon?

A bizottság – nyögte Edith elhalón. – Azt híresztelik, hogy a bizottsági tagok Bartók növendékeit elvágják a vizsgán.

Tehetséges vagy, ne félj. Béla mondta, hogy a próba elhúzódhatik, és arra kér, játszd el nekem az opus 14-et. Ott voltam a születésénél, tudod?

Márta afrikai gyűjtőútjuk viszontagságairól beszélt könnyedén. Edith megfeledkezett a lámpalázról, nem rémítette már a vizsgabizottság sem. Látta Bartókékat maga előtt, amint tikkasztó hőségben, szomjúságtól elkínzottan vonszolják magukat a forró homokon. Márta nevetése földerítette Edithet.

Biskra városáig vonattal utaztunk – mesélte Márta –‚ ott európai kényelemmel berendezett, hófehér, lapos tetejű, arab stílusú szállodában laktunk, hatalmas pálmapark közepén. Onnan öt kilométernyire volt az a Biskra, ahol agyagviskókban laknak az arabok. Az öt kilométeres oázissávon tízezer datolyapálma van, és narancs-, füge-, barackfák ezrei.

Igen? A lány csak ámult. De nem volt biztos benne, nem a bolondját járatja-e vele a feleség.

El Kantara falucska pedig magas sziklafalak között, egy szakadékban bújik meg– mondta Márta. A sivatag kapuja, a messzi, lángvörös sziklák felé. A legenda szerint Herkules lábdobbantása kettéválasztotta a sziklákat, és kaput nyitott délre. Játszanál?

Edith a zongorához ült, Márta Bartók íróasztalához. Ez utóbbi jelentős, határozott és méltóságteljes mozdulattal következett be.

Autótülkölés, szaggatott gépi zörejek szövődtek bele a szvit hangjaiba. De ez nem zavarta a két nőt. Márta a múltra gondolt, amikor ez a mű született, Edith a jövőre.

Márta figyelt, és mind élesebben érezte, hogy ennek a lánynak a játékában erő és okosság van. És erőszakosság. Másként veszi a levegőt, szokták mondani.

Kulcs fordult odakinn a zárban, belépett Bartók. Nem mentegetőzött. Márta elmondta neki, hogyan játszotta el a lány az opus 14-es Szvitet.

A jó feleség kiment kávéért. Közben a lány és tanára szótlanul nézték egymást.

Ezt pesti csapvízből főztem– mondta Márta –, és elébük tette a gőzölgő feketét. Ezzel az araboknál ivott, szörnyűséges feketelevesre célzott. A másik kettő nem nevetett, el sem mosolyodott.

Bartók állva itta meg a kávéját, és munkához látott. A Mozartnál alig volt megjegyzése. Nem akarta vizsga előtt megzavarni a tanítványt. A zongoraverseny után Márta cigarettát, édességet kínált, Bartók rágyújtott. Tekintetével követte a füstöt, mint egy öntörvényű utat, s egy pillanatra tisztán érezte minden okoskodás elvetésének szabadságát. Csönd volt. Hosszú, tömör csönd.

Ott maradt a konyakosmeggy, ott maradt az asztalon.

Az opus 14-es zongoraszvit került sorra. Edith eljátszotta a művet.

Bartók fáradt lehetett: most úgyse lehetne változtatni rajta – mondta –, de nem is kell, jó úgy, ahogy játssza. Aztán egyszerűen eljátszotta ő.

Későre jár, elkísérem Dittát a Margit hídig. Ha visszajövök, még dolgozom.

Márta még mindig az ablaknál ült, tekintete a Dunát kereste. Ez a megszólítás, hogy „Ditta”, a bizalmassága, szíven ütötte. A félhomályos szobában nem tudott kinyögni egy szót sem.

(folytatjuk)