Magyar Hírlap online

Rossz beidegződések mentén

Folyóira.t Az idei év első Bárkájában Csehy Zoltán lírája és Hegedűs Ágota prózája üt a leginkább

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne akadna ismét szép számmal szép és jó szöveg benne. Mi Csehy Zoltán líráját és Hegedűs Ágota prózáját emelnénk ki – pedig akadnak ismertebb nevek is a szerzők között –, de ne szaladjunk előre. A lapot Gergely Ágnes verse nyitja, amire szépen rímel a kritikai blokkban található Gergely Ágnes-összeállítás, Halmai Tamás és Soltész Márton dolgozata – ebben nem találunk hibát.

Mint ahogy Géczi János és Markó Béla versei is a magas minőséget képviselik, Markó Csontváry-ciklusa erős képisége miatt szinte nem is versélményt, hanem vizuális élményt ad. Oravecz Imre Kaliforniai fürj című regényrészlete nem okoz meglepetést, Kiss Lászlónak a szerzővel készített interjúja érdekes.

A már említett Csehy Zoltán lírája ütős, nagyon élő, a meglepő asszociációláncok egyszerű, ám pontos és szép nyelven szólalnak meg nála, bár a közölt darabok nem egyforma minőségűek: míg A krummbachtali fürdő sodró szomorúsága meggyőző, a Nagyapámék című opus például kaliberekkel gyöngébb, hogy aztán a Boszorkány megint robbanjon, ha volna olyan terminus, hogy mágikus realista líra – van? -, ezt a darabot biztos oda sorolnánk. Azoknak, akiket meggyőztünk: a költő kötetei a pozsonyi Kalligramnál jelentek meg.

Tatár Sándor és K. Kabai Lóránt véleményünk szerint most nem brillírozott, és Orcsik Roland sem győz meg igazán, főleg a Géczi-Markó-Csehy-versblokk után tűnik erőtlennek a három szerző - meglehet, más kontextusban hajlamosabbak lennénk az engedékenységre.

Szakács István Péter prózája nekünk ígéretesnek, ám kidolgozatlannak tűnik, Hegedűs Ágota azonban nagyot üt A kékszívűvel, úgy női próza ez, hogy nem elsősorban női, hanem elsősorban próza, ami jó...

Birtalan Ferenc, Fecske Csaba, Csomós Szabolcs líráján át jutunk Csabai László szövegéhez, amellyel, bevalljuk, nem igazán tudunk mit kezdeni. Az irodalmi részt Mogyorósi László, Stankovics Mariann és Szpisják Hajnalka zárják – utóbbi zenélő, csengő, álnaiv, mégis jó értelemben játékos gyerekversei szerintünk teljesen a helyükön vannak. Zavarba ejtő viszont az a blokk, amelyben a 2010 végén a Körös Irodalmi Társaság által meghirdetett pályázat nyerteseinek munkái olvashatók. A kiírás szerint a verseknek, rövidprózáknak kapcsolódniuk kellett a Magyar Kultúra Napjához, ami véleményünk szerint eleve olyan megkötés, hogy szerző legyen a talpán, aki a kliséket, paneleket, a saját korában autentikus, és máig érvényes, ám mai szerzőtől modorosnak ható nyelvi mintákat – a klasszikusaink hatását - elkerüli ilyen kihívás esetén.

Az a véleményünk, hogy jobb lett volna magára a magyar kultúrára mint egyedi, gyakorlatilag rokontalan nyelvű csodára reflektáltatni a szerzőket – az eredmény is jobb lett volna.

Így csupán a felemásságot érzékeljük: a nyertes Fodor György Lájk á Hángári című verse (hadd idézzük a végét, nem bírjuk ki: „Márai halott. Kezünkben a kincs:/emelkedjék hát nyelvünk nimbusza!/Kíp smájlin’ – karót meleg szívének!) nem rossz, cserébe nem is jó, „lazázásával” pedig egyáltalán nem üt akkorát, mint szeretne. Úgy is mondhatjuk: a szerző nem viseli hitelesen az anyanyel­vért aggódó írástudó maszkját.

A közönségdíjas Csapody Kinga novellája szerintünk egyszerűen gyenge.

A reflektív blokkból már említettük a Gergely Ágnesről szóló írásokat, de meg kell említenünk Surinás Olga írását is, amelynek témája – mágikus rea­lizmus, fikcionalitás és emlékezés a Viharsarokban – eleve magával ragadó, a Grecsó Krisztián és Szilasi László „békéscsabai” köteteit összehasonlító elemzés korrekt. Fontos Tófalvy Éva esszéje Szathmári Sándorról, és ki kell emelnünk Görömbei Andrásnak Kiss Gy. Csaba: Hol vagy, hazám? című kötetéről szóló kritikáját is – elsősorban azért, hogy ismét felhívjuk a figyelmet Kiss Gy. - a kelet-közép-európai gondolkodók számára - megkerülhetetlen könyvére.