Magyar Hírlap online

Hruscsov az életét féltette

Az 1956-os magyar felkelés hevességét és áldozatainak számát tekintve is kitűnt a kommunizmusellenes megmozdulások közül

Vajon mennyit tudunk ma az 1956-os felkelésről? Sokat, de még mindig megle­pően nagy a fehér foltok száma, van még kutatnivaló bőven. Ez volt a tapasztalata annak a nemzetközi konferenciának, amelyet a Terror Háza Múzeum és a Konrad Adenauer Alapítvány rendezett nemrég Budapesten, sok hazai s külföldi előadóval.



Rendhagyó módon a lényeggel, azaz a később elhangzó elemzések esszenciá­jával és végső következtetésével kezdődött a konferencia. Hans Kaiser, az Adenauer alapítvány magyarországi irodájának vezetője ugyanis kinyilatkoztatta bevezetőjében, hogy az 1956-os forradalom nem szenvedett vereséget. Még ha el is tiporták. Nem szenvedett vereséget, hanem fontos lépcsőfoka volt annak a Berlinben 1953-ban kezdődő felkeléssorozatnak, amelyben a kelet-európai nemzetek fellázadtak a szovjet rabiga ellen. Erről az eltiprásról csak annyit, hogy Hans Kaiser kiemelte beszédében azt a különbséget, ami a korabeli lengyel és magyar kommunista vezetők között volt. Wladyslaw Gomulka lengyel pártvezető kérésére ugyanis Moszkva visszavonta a poznani felkelés leverésére küldött szovjet csapatokat. A magyarok, vagyis Gerő Ernőék viszont maguk hívták be őket! Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint ez a vezetés Sztálin halála után sem volt képes önmérsékletet tanúsítani. A főigazgató úgy vélte előadásában, hogy a forradalom következtében a szó, hogy „magyar”, a bátorság és hősiesség szinonimája lett mindenütt. Alberto Moravia, a híres olasz író sem tudta magát kivonni a felkelés hősiességének hatása alól, tette hozzá Schmidt Mária. Moravia azt javasolta, hogy egy-egy kivégzett magyar hősről nevezzék el a világ minden fővárosában azt az utcát, amelyben a szovjet követség található.

Nagyon sok új információt tárt a nyilvánosság elé a konferencia. S igyekezett eloszlatni bizonyos tévhiteket is. Például Maléter Pállal kapcsolatosan, akiről már több visszaemlékező is azt állította, karrierista volt, csupán azért csatlakozott a forradalomhoz, mert tetszett neki, hogy annak katonai vezetője lehet. Horváth Miklós hadtörténész azonban azt állította előadásában, hogy Maléter elkötelezett ember volt, aki a KGB börtönében is igazságos forradalomnak nevezte a felkelést, s minden tekintetben elutasította a kádári „konszolidációt”. Horváth Miklós utalt rá, hogy nemcsak Maléterről, de a Magyar Néphadseregről is hamis képet alakítottak ki annak idején. Mára kiderült, hogy 237 magyar katona halt meg az összecsapásokban. De ennek a létszámnak csak a 8,3 százaléka esett el a felkelőkkel vívott harcokban, ellenben 140 katona a szovjetek elleni küzdelemben vesztette életét.

Kellett egy Tóth Ilona

M. Kiss Sándor történész a megtorlás egyik áldozatáról, a kivégzett Tóth Ilona orvostanhallgató ügyéről, illetve a peréről beszélt. Szétrombolva minden hazugságot és csúsztatást, amelyet a pártállami történelemírás elkövetett Tóth Ilonával szemben. Tény, hogy a pártállami rezsimnek „szüksége” volt egy Tóth Ilonára. És egy perre, amelynek ő a vádlottja. Bizonyítandó az „ellenforradalom” sátáni, minden emberi értéket és az emberiességet is megtagadó voltát. M. Kiss Sándor emlékeztetett arra, mennyit szerepelt Tóth Ilona neve 1989-ben, az MSZMP-s szónoklatokban, s megnyilvánulásokban! Remélve, hogy ezzel eleve le lehet járatni a közvélemény szemében azokat, akik így vagy úgy, de változást követelnek.

Egy fiatal történész, Müller Gabriella is egy koncepciós ügyről, Péch Géza ügyéről beszélt. Megint csak kevés a hely, az egyébként nem is olyan egyszerű történet leírására. De itt is feltűnik, milyen „arzenált” vetett be a Kádár-rendszer a megtorlásokban. Provokációk, besúgások, zsarolások. Péch Gézát például a kisfiával zsarolták. Ha már zsarolás, tudni kell, hogy a Kádár-rendszer igyekezett minél több embert eljárás alá vonni a forradalom után. Nem ítélték el őket, de az ártatlanságukat sem mondták ki. Maradt egy befejezetlen ügyük, amelyet bármikor elő lehetett venni.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, kemények, sőt brutálisak a kommunista forradalmak. Halmy Kund történész szerint ez azért van így, mert a kommunisták a jakobinusok örökösei, azok módszereit vették át, és mindig valamilyen ideológia jegyében cselekedtek. Ezzel szemben ’56, de 1848–49 is teljesen mentes volt mindenféle ideológiától! Ezek a forradalmak Magyarország függetlenségéért, szabadságáért robbantak ki.

Kovács Zoltán történész, aki egyébként a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár, szintén egy elméleti kérdéssel, a szabadság problémájával, a szabadság két fajtájának és formájának értelmezésével foglalkozott. Szerinte ’56-ban mind az úgynevezett belső, s mind az úgynevezett külső szabadságot megélte a magyar nemzet. Ha rövid időre is. De beszélt arról is, miként vezették félre Kádárék a magyar népet a szabadság hamis illúziójával, s milyen, máig ható károkat okozott mindez.

Csatolják vissza Erdélyt!

A magyar forradalom természetesen nemcsak Nyugaton, de a keleti blokk országaiban sem maradt visszhangtalan. Hubertus Knabe német történész arról a hatásról beszélt, amelyet az NDK-ban keltett ’56. A jobb megértés végett a történész elmondta, Kelet-Németországban csak 1961-ben bontották le Sztálin emlékművét. De nagy kultusza volt Lukács Györgynek is, akit az NDK-s reformkommunisták a marxista kultúra „pápájának” tartottak. Szervezetük, az úgynevezett Vasárnapi Kör ki is akarta menekíteni őt innen, ha másként nem ment volna, akkor még jelentős dollárösszegekért is. A magyar felkelés hírére egyébként először az egyetemi ifjúság jött lázba. Főként Kelet-Berlinben és Lipcsében. Nemcsak szolidaritási nyilatkozatok születtek itt, de pontokba szedett követelések is. Ezek között felröppent Németország újraegyesítésének gondolata is. Drezdában egyperces néma vigyázzállással, félárbocra eresztett zászlóval, Lipcsében pedig fekete ruhába öltözve demonstráltak a középiskolások a szovjet agresszió magyar áldozatai mellett. Ezt az iskolát átmenetileg be is zárták a hatóságok, noha világhírű énekkórusa volt. A párt november 16-án elégelte meg a magyarok melletti tanúságtételeket, amelyben akkor már újságírók, és más értelmiségiek is részt vettek. Nagyon sok per keletkezett mindebből, 1957-ben összesen 87 diákot és egyetemi oktatót tartóztattak le. S maguk a reformkommunisták is bekerültek a szórásba, s leállt a reformvita is.

Talán az idő közelsége miatt is az a tudat alakult ki a magyar és a lengyel közvéleményben, hogy szinte egy vágányon futott a poznani és a budapesti felkelés. A lengyelországi Karol Sauerland filozófus, matematikus, a Szolidaritás egyik alapító tagja is ezt érzékeltette előadásában, amelyben a kommunista elnyomás lengyel változatát, valamint az azzal szemben kialakult ellenállást taglalta elsősorban. Megemlítve a méltatlanul elfeledett, s Magyarországon ma is elhallgatott 1970-es gdanski és stettini, valamint az 1976-os radomi megmozdulásokat s azok áldozatait. Sauerland azt mondta, ’56-ban a magyar emberek többsége hőssé vált. De hiányolta azoknak a kommunistáknak, pártvezetőknek az elítélését, akik a brutális terrort, majd a felkelés utáni megtorlást irányították.

Románia sem maradt ki a sorból.
A magyar forradalom híre egy kibontakozó pártvita idején érte el a román közvéleményt. Mozgolódott, új szervezeteket hozott létre a román egyetemi ifjúság is, mondta előadásában Adrian Cioflanca történész. A magyar felkelés híre lökést adott a folyamatoknak, de bizonyos ponton szét is vált az oly sok mindenben egyetértő egyetemi ifjúság. A hallgatók életkörülményeinek javítása, az ösztöndíj emelése még közös követelés volt. Abban is egyetértettek például, hogy be kell szüntetni az orosz nyelv és a marxizmus–leninizmus oktatását, s felléptek más társadalmi rétegek érdekeiért is, például a parasztokat sújtó beszolgáltatások azonnali leállításáért. A kolozsvári Bolyai egyetem ifjúsága azonban Erdély „visszacsatolását” is felvetette, ez viszont a szintén kolozsvári Babes egyetem román hallgatóinak nagyon nem tetszett. November 4., a szovjet lánctalpak csörgése azonban sokkolóan hatott a romániai kezdeményezésekre. Megkezdődtek a párton belüli tisztogatások, a vitázók eltávolítása, megkezdődött a diákok tömeges letartóztatása. És a zűrzavaros örvénylésben már felsejlett Nicolae Ceausescu alakja…

Tíz év az orosz diáknak

Az angol Nick Thorpe a BBC-nek készített egy tizenkét perces filmet ’56-ról. Levetítették a konferencián.
Rövidsége ellenére is kerek, összefoglaló alkotás. Thorpe Kijevben és Moszkvában is kutatott filmjéhez, visszaemlékezőket keresett. Beszélt Mikojan fiával is, aki elmondta, apja el akarta engedni Magyarországot, és sikerült meggyőznie Hruscsovot is. De Hruscsov bizonytalan volt. Félt, hogy ő lesz az első szovjet vezető, aki elveszít egy darabot a birodalomból. Tudta, ha egy időben veszíti el Magyarországot és Szuez miatt Egyiptomot, akkor leváltják. Jó esetben… Ráadásul Tito és Mao is a kemény beavatkozást javasolta.

Thorpe filmjében szerepel annak az 1956-ban életre kelt moszkvai diákmozgalomnak a vezetője is, amely a magyar forradalom hírére kezdett tevékenykedni, s tagjai szolidaritást vállaltak a magyar felkeléssel. A diákvezető, Lev Krasznopetrov tíz év börtönt kapott, de azt mondta Thorpe filmjében, semmit sem bánt meg.

Egyszerű katonákat is megszólaltatott a rendező-riporter. Például Vlagyimir Taranenkót. Riadóztatták az egységét, de nem közölték az alakulattal, miért kell Magyarországra menniük. Már átlépték a határt, s magyar falvakon haladt át a tankoszlopuk, amikor egy biciklijét toló parasztembertől megtudták, forradalom van Budapesten! A visszaemlékező katonák elmondták, alakulataik rohamsebességgel rontottak be Budapestre november 4. hajnalán, s mindenhonnan lőttek rájuk. Vadul folyt a harc, sok minden megesett. Két felkelő megadta magát. Mi legyen, kérdezték a szovjet katonák tisztjüktől, mire a százados csak annyit mondott, lőjétek agyon őket. Félrevitték a foglyokat, s eldördültek a fegyverek. És még valami a filmből! Nyikolaj Kubikov, a fiatal, 23 éves katonatiszt, akit Magyarországra parancsoltak. A felesége, Szvetlana 19. A fiatalasszony hat hónapos terhes volt, amikor jött a hivatalos értesítés: a férje elesett Budapesten. Szvetlanánál a sokk hatására megindult a szülés. Ahogy teltek azonban a napok, jöttek az újabb értesí­tések, s kiderült, félreértés történt, a férjének semmi baja. A korán született ikerpár azonban egy hét múlva meghalt.