Magyar Hírlap online

Kétujjas tisztelgés lengyel módra

Konstantin nagyherceg esete a különös szalutálással - azt hitték a britek, hogy emigráns harcostársaik felöntöttek a garatra

Még mondja valaki, hogy a lengyelek nem diktálják a divatot. Legalábbis a katonai divatot, ha egyáltalán létezik olyan. Megismerkedünk a kétujjas tisztelgés múltjával, jelenével.

A legendás kétujjas tisztelgés, amelyet a lengyel hadseregen kívül – részben – a nemzetközi cserkészet őrzött meg, kétségkívül érdemes a figyelmünkre. A hivatalos, zord leírás szerint a sajátos szalutálást így kell elvégezni: „…a kinyújtott középső és a mutató egymáshoz ér, míg a hüvelykujj megérinti a behajlított gyűrűs- és kisujjat.” A lengyel katona tehát így köszönti elöljáróját, és ez valóban egyedülálló jelenség a világon.

A kétujjas tisztelgés eredetéről nem állíthatunk biztosat. Miután a közvélekedés szerint a jelentése „becsület és haza” (Honor i Ojczyzna), nem meglepő, hogy rendszerint a lengyel nemzet nagy sorsfordulóihoz kötik felbukkanását. Egy feltevés szerint Tadeusz Kościuszko 1794-es krakkói, nyilvános esküje óta tisztelegnek így a lengyelek: a nagy szabadságharcos akkor hirdetett harcot az oroszok és poroszok ellen. Mások az orosz hadseregtől származtatják a kétujjas tisztelgést. Akad, aki ma is szentül hiszi, hogy az 1831-es Olszynka Grochowska-i csata indította útjára a furcsa szalutálást: az egyik katonának ellőtték két ujját, ezért a maradék kettővel tisztelgett volna elöljárójának. És végül a szakrális magyarázatra is térjünk ki: egyházi eredetet is tulajdonítanak a kétujjas mozdulatnak, de ez a legkevésbé valószínű.

Az mindenesetre biztos, hogy a napóleoni háborúk lezárásakor már így tisztelegtek a lengyelek. Az orosz helytartó, Konstantin nagyherceg viccelődött is a különös mozdulattal: azt állította, hogy amíg két ujjukat sapkájukhoz emelik a lengyel katonák, a másik kettővel azt a követ tartják, amelyet azonnal rá, tudniillik a nagyhercegre dobnak.

A sajátos lengyel tisztelgés Stanisław Wyspiański korai drámája, a Warszawianka óta a lengyel emlékezet kitörölhetetlen része. Történt ugyanis, hogy a darab egyik mellékszereplőjét, az öreg Wiarust, pontosabban az őt alakító Ludwik Solskit kétujjas tisztelgéssel ábrázolták.
A marcona katona képe annyira beleivódott a kollektív emlékezetbe, hogy sokan ma is erre asszociálnak a lengyel katonai üdvözlésről.

A kétujjas és a hagyományos tisztelgés egyébként az elmúlt nagyjából kétszáz évben egyaránt elfogadott volt a lengyel fegyveres erőknél, állandóan váltogatták egymást. Közelebbi adatok híján a képzőművészet igazít el bennünket a gyakoriságot illetően: a kétfajta szalutálás mindenesetre felbukkan Wojciech Kossak, Jan Rosen, Jan Lewicki korabeli festményein, litográfiáin. A magyar történelemben is fontos szerepet játszott Bem József törökországi működését megörökítő egyik képen például kozákok tisztelegnek lengyel módra, vagyis két ujjal, de ugyanebből a korból akad példa a nyitott tenyeres változat ábrázolására is. Ami teljességgel biztos: a 20. század elején már egyértelműen a hazafias magatartás, egyfajta patriotizmus jelzése a kétujjas módi, nem csoda, hogy később, az első és a második világháború idején is fel-felbukkan. Ezzel kapcsolatos a szinte tragikomikus, Lengyelország-szerte jól ismert történet. Amikor a német és szovjet megszállás elől a nyugati világba menekült lengyel emigráns katonák két ujjal tisztelegtek brit elöljáróiknak, azok – arra gondolva, hogy gúnyolódnak rajtuk, netalántán részegek – sorra fogdába küldték őket. Hosszas magyarázkodás után tisztázódott csak a félreértés. Egyébként a második háború végén orosz oldalon harcoló lengyel kommunisták is gyakran alkalmazták a kétujjas tisztelgést, és később, a Lengyel Néphadseregben sem üldözték ezt a nemes patrióta hagyományt. A mai Lengyelország és a testvéri lengyel nemzet fegyveres erői pedig egyenesen büszkék lehetnek erre a különös, de annál szebb katonai üdvözlésre, amelyről a nagyvilág minden részén felismerik a vitéz lengyel katonát.

---

Rogatywka-történelem

Az sem mindegy persze, mihez szorítja oda a lengyel katona a két ujját. A 19. századi ulánosoktól megörökölt, és a modern korra némi formai változáson átesett rogatywka szintén lengyel találmány: a hagyományos tányérsapkával ellentétben ez a négyszögletű, hagyományos lengyel katonai sapka (1950-ben a lengyel hadseregben tányérsapkára cserélték, de a rogatywka azért a gyakorlóöltözet része maradt). A rogatywkának puha és keményített változata egyaránt létezik. Az 1935-ös „mintájú” sapka olívazöld, fekete csúccsal, és ünnepi viselethez hordták, míg a puha változatot a második világháború előtt és a kommunista időszakban – ez utóbbit aztán 1990-ben kivonták.
A rogatywka színe is fontos: narancssárgát viseltek a páncélosok és a felderítők, sötétzöldet a légvédelmisek, vöröset a katonai rendőrök, és így tovább. (SZZL)