Magyar Hírlap online

Királydráma vagy bohózat?

Kilencven éve IV. Károly másodszor kísérelte meg a visszatérést magyarországra, Ám a kaland habsburg-trónfosztással végződött

Az 1620-as besztercebányai, az 1707-es ónodi és az 1849-es debreceni országgyűlés után a budapesti nemzetgyűlés 1921. november 6-án negyedszer – egyben utoljára – döntött a Habsburgok trónfosztásáról, ezzel véget ért Magyarország és a svájci eredetű osztrák dinasztia négy évszázados (kényszer)házassága. A kezdetet és a véget a mohácsi vész és az 1921. október 23-i budaörsi csata jelképezi.



A magyar történetírásba és köztudatba a „második királypuccs” néven került be, és él máig is IV. Károly király második – fegyveres – visszatérési kísérlete Magyarországra. A Svájcban élő király repülőgépe kilencven éve, 1921. október 20-án délután szállt le Cziráky József gróf Vas vármegyei főispán dénesfai birtokán, és Károly családjával november elején hagyta el végleg az országot a Dunán egy angol monitor fedélzetén. A királyi párt az antant által tartózkodási helyül kijelölt – Portugáliához tartozó – Madeira szigetére szállították, ott hunyt el 1922. április 1-jén Magyarország utolsó, ténylegesen 1918 novemberéig uralkodó (és 2004-ben boldoggá avatott) királya.

A hosszú török hódoltság és Magyarország Habsburg-vezetésű visszafoglalása vezetett oda, hogy a magyar rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról, elfogadták a Habsburg-ház fiági (1547), elsőszülöttségi (1687), majd leányági (1723) trónörökösödési jogát. A Magyar Királyság uralkodói 1526 végétől 1918 novemberéig folyamatosan a Habsburg-ház (1780-tól a Habsburg–Lotharingiai-ház) tagjai közül kerültek ki. Az első világháború végén a győztes imperialista antanthatalmak, továbbá az osztrákokkal és a magyarokkal ellenséges közép-európai és balkáni irredenta, területrabló államok/nemzetek közös célja volt a Habsburg Birodalom megsemmisítése, s ezzel együtt Magyarország feldarabolása, szétzúzása. 1918 novemberében, amikor az utolsó Habsburg-uralkodó, IV. Károly lemondott a kormányzásról – ha a trónról nem is –, és száműzetésbe vonult, véget ért a négy évszázados Habsburg–magyar (kényszer)házasság.

A Ferenc József halálát követően 1916. december végén osztrák császárrá és magyar királlyá koronázott Károly az 1918. őszi katonai összeomlás nyomán, a birodalom szétesését látva mondott le az osztrák, majd a magyar államügyek vitelében való „minden részvételről”, egyben elismerte Ausztria és Magyarország későbbi döntését jövendő államformájáról. Ausztria november 12-én lett köztársaság, és a bécsi parlament 1919-ben elfogadta az úgynevezett Habsburg-törvényt, amely kimondta a Habsburg-Lotharingiai-ház azon tagjainak száműzését és vagyonának elkobzását, akik nem mondtak le trónigényükről. Károly nem mondott le, ezért kénytelen volt Svájcba költözni családjával.

Magyarországon némileg más volt a helyzet. Itt 1918. november 16-án a forradalmi Nemzeti Tanács egy budapesti népgyűlés keretében proklamálta a „független és önálló népköztársaság” létrejöttét, azaz a több mint kilencszáz éves királyság végét. Ám a proletárdiktatúra bukása után az 1920 januárjában megválasztott új nemzetgyűlés az alkotmányosság helyreállításával együtt törvénytelennek és érvénytelennek minősítette az „úgynevezett népköztársaság és tanácsköztársaság” szerveinek mindennemű rendelkezéseit, és visszaállította a királyság ősi államformáját. Egyúttal a nemzetgyűlés az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjéről való döntést későbbre halasztotta, és 1920. március 1-jén az államfői teendők ideiglenes ellátására kormányzót választott, Horthy Miklós volt cs. és kir. altengernagy, a nemzeti hadsereg fővezére személyében. Ezt a helyzetet IV. Károly (sok magyar, legitimistának nevezett hívével együtt) úgy értelmezte, hogy mint a Szent Koronával megkoronázott – és a trónjáról sem lemondott, sem attól megfosztott – király, továbbra is ő Magyarország legitim uralkodója; Horthy csak addig lehet kormányzó, amíg ő – akinek Horthy katonaként esküt tett! – nem tér vissza, hogy elfoglalja trónját, s átvegye tőle az államfő tisztét.

Károly és a magyar királypárti mozgalom vezetői – köztük ifj. Andrássy Gyula gróf, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó külügyminisztere, Apponyi Albert gróf, a párizsi béketárgyalások hőse, Rakovszky István, a Nemzetgyűlés elnöke, Gratz Gusztáv külügyminiszter, továbbá a katolikus klérus többsége és a tisztikar egy része is – a trianoni békeszerződés életbe lépése után látták elérkezettnek az időt a svájci emigrációban élő király visszatérésére. Károly először 1921. március végén érkezett Magyarországra, és a húsvétvasárnapi ebéd közben lepte meg Horthyt azzal, hogy a királyi palotában várja, mert ismét jogaiba kíván lépni. A király és a kormányzó négyszemközti tárgyalása azzal végződött, hogy bár Horthy változatlan hűségéről biztosította koronás királyát, az antant határozott diplomáciai ellenzésére és a szomszédos államok várható katonai intervenciójára hivatkozva nem adta át az államfői hatalmat Károlynak, aki ezt – nem rendelkezvén semmilyen hatalmi eszközzel – kénytelen-kelletlen tudomásul vette, és még aznap távozott a fővárosból, április 5-én pedig visszautazott Svájcba.

A magyar legitimisták többsége azonban – és maga Károly sem – nem nyugodott bele a helyzet ilyetén alakulásába, és 1921 nyarán úgy döntöttek, hogy a királyi hatalmat fegyveres fellépéssel szerzik vissza. Az erőszakos hatalomátvétel előkészítésére mások mellett Rakovszky István lemondott házelnök, Gratz Gusztáv volt külügyminiszter, Beniczky Ödön volt belügyminiszter, Mikes János szombathelyi püspök mellett Lehár Antal ezredes és Ostenburg Gyula őrnagy kapott megbízást a királytól. A nyíltan karlista (Károly-párti) Andrássy és Apponyi mellett a legtöbb magyar arisztokrata is a lelke mélyén legitimista volt, s ez Teleki Pál gróf miniszterelnökségébe került az „első királypuccs” után, de az őt követő Bethlen István gróf is csak a kényszerítő nemzetközi politikai és katonai körülmények ismeretében állt a kormányzó mellé a királlyal szemben. Mivel a csehszlovák, a délszláv és a román állam vezetői azzal fenyegetőztek, hogy a Habsburg-restauráció esetén megszállják Magyarországot, ezt a kockázatot a magyar politikai vezetés érthetően nem vállalta, mivel a magyar királyi honvédség alig negyvenezres létszámával szemben a kisantant országai legalább tízszer ennyi katonát tartottak fegyverben, ráadásul a magyar fél – a trianoni diktátum következtében – nem rendelkezett számottevő nehéztüzérséggel, sem páncélos járművekkel, hadihajókkal és harci repülőgépekkel.

A legitimista puccsisták kihasználták az 1921. őszi nyugat-magyarországi felkelés és a hadseregből kilépett Prónay Pál alezredes által létrehozott Lajtabánság miatt zavarossá vált nyugat-dunántúli helyzetet. A trianoni diktátum szerint Ausztriának átadandó magyar területek megtartásáért harcoló magyar reguláris és szabadcsapatok parancsnokai maguk is megoszlottak a királykérdésben. Prónay eleinte semleges magatartást tanúsított, de a karlisták vereségével végződő október 23-i budaörsi csata után egyértelműen a kormányzó mellé állt. Ostenburg Gyula csendőr őrnagy (és a legendás Maderspach Viktor ny. huszárszázados) a királypárti oldalon harcolt, az Ostenburg-zászlóalj képezte a karlista csapatok gerincét, míg Prónay egyik alvezére, Héjjas Iván főhadnagy a kormányzó és a kormány oldalán állt. Károly király Svájcból érkező repülőgépe október 20-án szállt le a Vas vármegyei Dénesfánál, másnap reggel Sopronban már ki is jelölte kormánya négy tagját; Rakovszky István lett a miniszterelnök, a tábornokká kinevezett Lehár Antal pedig a hadügyminiszter és egyben a hadsereg vezérkari főnöke.

„Hadsereg”? A karlista csapatok létszáma alig érte el a kétezret, de a jó előkészítés és a meglepetés erejével sikerült felesketni a királyra több dunántúli helyőrséget, és a főváros bevételére igyekvő csapatok október 22-én estére több vonatszerelvényen eljutottak Budapest határába. A fővárosban ekkor alig volt reguláris véderő, ráadásul báró Willerding Rezső táborszernagy, a honvédség főparancsnoka vonakodott királya ellen harcolni, ezért Horthy parancsára külön csoportparancsnokságot hoztak létre báró Nagy Pál gyalogsági tábornok vezetése alatt, s ő azonnal több zászlóalj katonát, valamint ütegeket rendelt fel vidékről.

A királyi és a kormánycsapatok október 23-án Budapest határában reggeltől délutánig lövöldöztek egymásra; Ostenburg ezredes zászlóalja (az „1. magyar királyi gárda vadászezred”) átmenetileg elfoglalta Budaörsöt, és megközelítette a Kelenföldi pályaudvart, de két gyalogezred visszaszorította a karlistákat, és délután 4-kor ideiglenes tűzszünetet kötöttek. Másnap reggel, a vidéki csapaterősítésekkel nagy fölénybe kerülő kormányerők megkerülték és tűz alá vették a Budaörstől nyugatra álló királyi csapatokat, és megtámadták a biatorbágyi vasútállomáson veszteglő királyi vonatot is. Bár Lehár és Ostenburg ellentámadást javasolt, a király nem kívánt polgárháborút, és elrendelte csapatainak visszavonulását. Ezután a még ellenálló karlistákat megadásra kényszerítették, a többiek pedig elmenekültek, szétszóródtak. Az első kormánycsapat október 25-re virradó éjjel érkezett meg Tatára és vette át az Esterházy-kastélyban tartózkodó királyi pár védőőrizetét, s onnan Tihanyba vitték őket. A végállomás pedig Madeira szigete volt...

A bohózatba illő „második királypuccs” tehát három nap alatt összeomlott, s gyakorlatilag a budaörsi csatának nevezett egyetlen csetepaté eldöntötte Károly és hívei sorsát. A kormánycsapatok tizenkét embert vesztettek, a karlistáknál is hasonló (bár bizonytalan) számú katona esett el, az összes sebesült száma pedig 62 fő volt. Azért nem volt nagyobb a veszteség, mert a csapatok inkább a levegőbe, mint élő célpontokra lőttek; egyik oldal sem akarta, hogy az összecsapás szabályos csatává fejlődjék, hiszen magyarok álltak szemben magyarokkal.

Hogy a trónról lemondani nem hajlandó IV. Károly trónvisszaszerzési kalandja tragikusan is végződhetett volna, bizonyítja az antanthatalmak erőteljes tiltakozása, és az, hogy a három kisantant ország mozgósítást rendelt el, készülve Magyarország megtámadására. Ezért nemzetközi követelésre ugyan, de az ország érdekében Horthy kormányzó és Bethlen miniszterelnök IV. Károly és a Habsburg-ház detronizációja mellett döntött, amit a nemzetgyűlés 1921. november 6-án fogadott el. Így jött létre a Magyarországon negyed századig fennálló király nélküli királyság.

---

Ha Ön bevonul, Magyarország megszűnik

Felség!
Súlyos lelki küzdelem után, nyomasztó aggodalom kényszere alatt kérem Felségedet, ne folytassa útját fegyveres erővel a főváros felé. A helyzet tavasz óta, midőn Felséged az országot elhagyta, nem változott. Ma is fennállanak, sőt fokozottabb mértékben, ugyanazok a gátló körülmények, amelyek akkor velem együtt Felségednek a haza sorsáért aggódó bizalmas tanácsadóit is arra indították, hogy Felségedet távozásra bírjuk. A helyzet ma még nehezebb (…) a kisentente most már nyíltan fenyeget a bevonulással. Erőviszonyaink pedig időközben csak megrosszabbodtak. A három oldalról benyomuló ellenséggel szemben ellenállásra képtelenek lennénk. (…) Egész életemben önzetlenül teljesítettem kötelességemet. Ma az a kötelességem, hogy jelentsem: ha Felséged fegyverrel vonulna be Budapestre, Magyarország léte megszűnne.
Legmélyebb hódolattal

Horthy Miklós kormányzó levele a királynak 1921. október 22-én

---

A négy évszázados házasság felbontása

1. §. IV. Károly uralkodói jogai megszűntek.
2. §. Az 1723. évi I. és II. törvénycikkben foglalt pragmatica sanctio és minden egyéb jogszabály, amely az Ausztriai Ház (Domus Austriaca) trónörökösödési jogát megállapította vagy szabályozta, hatályát veszette és ezzel a királyválasztás előjoga a nemzetre visszaszállt.
3. §. A nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.
4. §. Ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe.

Az 1921. évi XLVII. törvény IV. Károly trónfosztásáról és a Habsburgok trónörökösödési jogának megszüntetéséről