Magyar Hírlap online

Magyar önkéntesek a Lengyel Légiókban

1918. november 11-én, az első világháború végén, 123 év felosztottság és idegen megszállás után újjászületett Lengyelország, és ismét megjelent Európa térképén önálló és független államalakulatként. Az a nap, amikor ez hivatalosan megtörtént, nemzeti ünneppé lett a Visztula mentén. 1945 és 1989 között tilos volt megemlékezni róla. Kevesen tudják, hogy a lengyel függetlenségért magyarok is harcoltak.

A lengyel szabadság magyar katonái­nak históriája elfelejtett történelem. Az utóbbi fél évszázad szakmai közvéleménye nem ismerte, nem ismerhette, és ma sem ismeri őket. A két háború között azonban tudtak róluk itthon és Lengyelországban is. Küldöttségük évente részt vett a Lengyel Légiósok Szövetsége ottani összejövetelén.

Kik a magyar légiósok, hányan voltak, s hogyan kerültek a Lengyel Légiókba?

1914 júliusában, még a déli szomszédunknak küldött ultimátum előtt, a háborús hangulat folytán mindenki a „kutya Szerbiát” akarta megleckéztetni. A hadkötelezettségi korhatár alatt természetesen senkit nem hívtak be a hadseregbe. Sok magyar fiatal azonban, aki a háborús közhangulat miatt maga is harci lázában égett, önkéntesnek jelentkezett a Lengyel Lé­giókba, amelyek I. Ferenc József császár és király engedélyével, 1914. augusztus végén alakultak meg Galíciában. A lengyel részről is csak a hadkötelezettségi korhatár alattiak jelentkezhettek, önkéntes alapon, toborzás útján. Ilyen toborzóiroda létezett Bécsben és Budapesten is, ahol sok lengyel élt akkoriban (például Kőbányán a Dreher sörgyárban, az építőiparban és téglagyárakban dolgoztak.) Fennmaradt a légiók II. dandár 2. gyalogezred 2. zászlóalj 5. századának névsora. A 96 névről csak kettőnek van nem magyar hangzású neve. Sajtóforrások szerint – amelyeket levéltári iratok is igazolnak – a történelmi Magyarország területéről hatszáz fő, 14 és 20 év közötti fiatal magyart toboroztak, akik közül 531-et név szerint ismerünk. Legalább ennyit utasítottak el alkalmatlanság miatt, és kétszer ennyi várta 1915 elején, hogy kimehessen a légiókba.

A toborzó iroda 1915-ben (de vélhetően már korábban is) az Erzsébet körút 14.-ben volt. Tagjainak sorában Wladyslaw Stadnicki, Nyáry Albert a Lengyel–Magyar Egyesület elnöke, Miklósi Ferdinánd Leó az egyesület titkára, Bartel János munkás, a budapesti lengyelek képviselője, valamint Syntinis Gyula nagybányai földbirtokos nevével találkozhatunk. A sorozóelnök Julius Guttmann százados volt. 1915 februárjában nyitották meg a légiók térparancsnokságát Budapesten (Molnár u. 47.) Vezetője Wais százados lett. A 20 éves sorozási határ alatti magyarok bemondás alapján meghamisították életkorukat és az írásbeli szülői beleegyezést, s máris utazhattak Galíciába kiképzésre, majd egyenesen a frontra.

Emberfeletti megpróbáltatások

A legelső magyar önkéntesek 1914 szeptemberében érkeztek Krakkóba, a 2. légiós gyalogezredhez. Létszámuk egy szakaszt tett ki. 1914 őszén további háromszáz érkezett Budapestről vonattal Suchába (Nyugat-Galícia Krakkótól délnyugatra, ma Sucha Beskidzka), akik öthetes kiképzés után kerültek a frontra, a légióknak a Kárpátokban már harcoló alegységeibe. Az bizonyos, hogy 1914. szeptember 30-ig 240 kiképzett önkéntes magyar már tagja volt a a lengyel alakulatoknak. Ezen a napon vagonírozták be Krakkóban a 2. légiós gyalogezredet, és indították útnak Kárpátaljára, az első orosz betörés elhárítására. Harcaik színhelyei Máramarossziget, Visóvölgy, Nagybocskó, Királymező, Munkács, Kőrösmező voltak. Az ezred 5. százada kizárólag magyarokból állt, akik a szakmunkás iskolát cserélték fel a légiós egyenruhával. Az önkéntesek egy része a kezdet kezdetén elillant, míg a II. dandár 4. gyalogezredben szolgálók közül a rendkívül hideg 1914–15-ös télben többen megfáztak és parancsnokaik hazaküldték őket. Viszont sokan maradtak is, állva a hideg és az orosz túlerő okozta emberfeletti megpróbáltatásokat.

A korábban említett 94 magyar foglalkozása a következőket árulja el: van közöttük 11 tanuló, tíz értelmiségi, egy tanár, egy állomásfőnök, egy postás, két távírdász, három hivatalnok, egy könyvtáros, egy pénzügyőr, egy fő földműves, és 72 legkülönfélébb szakmájú munkás, illetve alkalmazott. A viszonylag sok tanuló jelenléte meglepetés, de ahogy a névsor mutatja, különleges esetről lehet szó. Közelebbi tény hiányában csak kérdéssel élhetünk: vajon ők jöttek el tanárukkal, vagy a diákok után jött a tanár? Meg kell jegyeznünk, hogy nyílt toborzást a magyar hatóságok nem engedélyeztek, de 18 év feletti, a rendes sor alá nem eső, a 23 éves kort el nem érők jelentkezhettek önkéntesnek. Az életkort minden esetben igazolni kellett. Mint már említettük, a kiskorúak egyszerűen elszöktek otthonról, „szereztek” szülői beleegyező nyilatkozatot – Galíciában is ez volt a gyakorlat. Ennek valódiságát azonban nem vizsgálták, csak így lehettek 15 éves korukban katonákká – a legfiatalabb közülük a 14 éves Muntyán Gábor volt, míg a legidősebb az 1884-ben született Kapossy Károly. A légiók főparancsnoksága a sok kamasz láttán Kaplicki Mieczysław orvost (a harmincas évek második felében Krakkó főpolgármestere) küldte 1915-ben Budapestre, hogy gátat vessen a gyermekek besorozásának. Előfordult azonban, hogy a közös hadseregből, vezénylés útján – hosszabb rövidebb ideig szolgáltak idősebb magyarok is a légióban. Így például hét fő magyar nemzetiségű lóápoló, 19 népfelkelő kocsis, egy szanitéc, öt trén katona. Idősebb koruk kizárja, hogy toborzott önkéntes légionista lett volna a légiók tábori sütödéjében 1918 februárjáig szolgált 12 magyar nevű pék. Összesen 56 vezényeltről tudunk.

Ismereteink szerint légiós önkénteseink közül, 1918 után, hárman maradtak Lengyelországban. Czebe János őrmesterként szolgált a köztársasági elnök testőrségében a varsói Belvedere Palotában, míg Steiner (Lipcsey) Mihály a lengyel hadsereg szerződéses tisztje lett, civil vasutasként pedig egy fő Krakkóban telepedett le.

Szabadulás fogolycserével

A forrásokban név szerint említett 498 magyar önkéntes harci moráljára jellemző, hogy a 73 megsebesült mellett mindösszesen három fő csökkentette a harci létszámot azzal, hogy dezertált. A legvitézebb magyar Kismók Károly tizenháromszor sebesült meg. Az elesettek száma aránytalanul kevésnek látszik. Ennek egyik oka lehet, hogy a katonai nyilvántartások egy része a harcok során elveszett. Sajtóforrások és diplomáciai okmányok alapján negyven-hatvan fő lehetett az elesettek száma, míg a nem azonosítható veszteség 32 főt tesz ki.

A lengyel kormány nem feledkezett meg a volt magyar légiósokról, 1930 után kitüntette őket. Egy 45 fős kimutatás tartalmazza neveiket, a születési időt, helyet, a volt légiós egységet, amelyben szolgáltak, továbbá rendfokozatukat valamint 1935-ös magyarországi lakcímüket. Egy másik név szerinti kimutatás 81 főt foglal magába. 1939 januárjában Karol Polakiewicz őrnagy a lengyel szejm alelnöke Budapesten több mint kétszáz volt légionista számára adott át kitüntetési okmányt. Korábban, 1937. augusztus 8-án 37 Függetlenségi Érdemkeresztet osztottak ki közöttük, és ugyanebben az évben november 11., a lengyel függetlenség napja alkalmából további 15 főt tüntettek ki. A volt magyar légionisták az első világháború befejezése után 1930. augusztus 3-án találkoztak először, és Budapesten megalakították a Lengyel Légionisták Egyesületét. Elnökükké Miklósi Ferdinándot választották meg.

Két jó barát

A magyar légionisták történetének felvázolása nem lenne teljes, ha nem szólnánk az első világháború befejezése utáni, és a második világháború alatti tevékenységükről. 1920–1921-ben, a lengyel–bolsevik háború ideje alatt közülük többen ismét Lengyelország segítségére siettek. A háború befejezése után a felvidéki illetőségűeknek már nem Magyarország volt a hazájuk – időközben megszületett a trianoni békeszerződés –, hanem egy új államalakulat, Csehszlovákia. Hazatérésük után új hazájuk hatóságai hazaárulásért hadbíróság elé állították őket. Kettőt közülük, Levenda Lajost és Obsuth Antalt halálra, 13 volt légióst kettőtől tizenöt évi börtönre ítélt a kassai katonai bíróság. A magyar kormány szerencsére közbelépett: fogolycsere-ajánlatának köszönhetően megmenekülhettek. A szovjet–lengyel háború sorsdöntő varsói ütközetében, Varsónál (1920. augusztus 15.) is ott voltak a magyar légionisták.

1939. augusztus 6-án Miklósi Ferdinánd 56 volt légionista bajtárssal részt vett az anyaszervezet krakkói kongresszusán. A második világháború kitörése után testületileg felajánlották szolgálataikat Emisarski vk. alezredes budapesti lengyel katonai attasénak. Miklósi 1939-ben toborzott is embereket, hogy a lengyelek oldalán harcoljanak. Egy 1946-os forrás szerint közülük tízen a német terror következtében vesztették életüket. A tíz főből azonban Kismók Károly, Kulhavi Mihály, Lebi (Leibi) Sándor már 1914–18-ban megjárta Lengyelországot légionistaként. Tény, 1939 szeptemberében Kismók és Takács Béla ismét önkéntesként harcolt a lengyelek oldalán. Előbbi a Kárpátok előterében esett el, utóbbi a lengyel hadsereg egy részével Romániába evakuált, ahol Targu Jinben internálták, onnan tért haza. Gáti Róbert a lengyel földalatti ellenállás tagja volt – feltételezésünk szerint Magyarországon tevékenykedett. Ő Mauthausenben pusztult el. További források hiányában nem állapítható meg, az ötven-hatvan magyar között, akiket a szeptemberi hadjáratban a németek elfogtak és agyonlőttek, volt-e 1914-18-as légionista? Az sem tisztázott még, hogy ők függetlenül a rongyos gárdistáktól mentek-e harcolni Lengyelországba, vagy őket (is) a rongyos gárdisták toborozták 1939 késő nyarán, hogy a lengyel hadseregbe álljanak be.

Történetük utolsó felvonása 1939. szeptember 17. után kezdődött Ezekben a napokban Serespataky Jenő és Tarpataki Zoltán rendőrfelügyelők – volt légionisták – a lengyel–magyar határra utaztak Kárpátalján, hogy a beözönlő lengyel menekültek érkezésénél segédkezzenek. A Magyarországon internált lengyel katonaság illegális, Nyugat-Európába irányuló evakuációját azzal segítették, hogy Budapesten átmeneti szállást biztosítottak, napköziotthont rendeztek be nekik, fehérneműt, cipőt, ruhát gyűjtöttek számukra. Korkozowicz vk. ezredes, Magyarországon internált lengyel tiszt, a Honi Hadsereg itteni részlegének parancsnoka 1943–1944-es emlékirataiban emlékezik meg erről. A Lengyel Légionisták Szövetsége Budapesten 1945-ben felújította tevékenységét, s az egyesület működött is Magyarország teljes szovjetizálásának kezdetéig, 1948-ig.

Az emberi cselekvés motivációi régóta közismertek. Egyeseket a dicsőség, a kaland utáni vágy, másokat a romantika vezérelt a légiókba. Voltak, akiket az idealizmus, Bem József személye sarkallt. Fiataloknál hozzá kell még számítanunk a korukból adódó naivságot, a veszélyérzet hiá­nyát, aminek az a következménye, hogy mindig az ifjak viszik legelöl a zászlót. Akadhatnak, akik azt mondják, ama hatszáz magyar cselekedete, akik a lengyel légiók önkéntes katonái­ként harcra vállalkoztak a lengyelek oldalán az első világháborúban, nem minősül világrengetőnek. Az évezredes lengyel–magyar barátság dokumentátoraiként azonban inkább azzal vagyunk hajlamosak azonosulni, amit Belina Prazmowski volt légiós ulánus ezredes, lembergi vajda a légiók budapesti emlékművének felavatásakor 1935-ben mondott: „Fiúk, beírtátok magatokat a lengyel történelembe.”