Magyar Hírlap online

Szerb dúlás Károlyiék segédletével

Baranya és Baja 33 hónapos megszállása – A legnagyobb veszteséget a dohánygyár szenvedte el, a falakon kívül mindent elvittek

Kilencven évvel ezelőtt ezekben a napokban hagyták el a szerb megszállók a trianoni diktátum által Magyarországnak ítélt bajai–baranyai területeket, ezzel véget ért a térség 33 hónapos kirablása és kifosztása.



A szerbek 1918 novemberében kezdték meg Dél-Magyarország megszállását: 9-én elfoglalták Újvidéket, 13-án Szabadkát, 18-án már Mohácson voltak. Jelentősen megkönnyítette a szerbek dolgát a Károlyi-kormányzat katonai leszerelési döntése, amelynek következtében a megszállók kis csoportja lényegében ellenállás nélkül foglalta el Magyarország ezen részét. Súlyosbította a helyzetet, hogy Károlyi Mihály egy szedett-vedett delegáció élén a belgrádi katonai konvenció aláírásával önként vállalta, hogy ideiglenes demarkációs vonal húzódjék a történelmi határokon belül. Megszállás alá került jóformán egész Baranya megye.

A belgrádi aláírás másnapján, 14-én, csütörtökön érkeztek a szerb csapatok Pécsre. A város a szénbányászat miatt stratégiailag is kiemelt jelentőségűnek számított az energia­hiánnyal küszködő megszállóknak. A szerbek nemcsak a szénre vetettek szemet, hanem azonnal hozzáláttak a térség alapos kifosztásához, ami felbecsülhetetlen károkat okozott a magyar gazdaságnak. (Erről bővebben lásd Király Dominika cikkeit a Trianoni Szemle I. évf. 3–4. számában)

A bányákat magyar kincstári tulajdonnak minősítették, zár alá vették, és azonnal megkezdték a maximális termelést. Igyekeztek minél kevesebb szenet a térségben hagyni, a nagy részét Szerbiába szállították. A helyi üzemek termelése rohamosan csökkent, aminek egyik fő oka a szénhiány volt. A Pécsi Bőrgyártól a Zsolnay Vilmos Keramikai Gyárig minden ipari ágazatban akadozott vagy teljesen leállt a termelés. Az üzemek többségét a szerbek teljesen kifosztották, a legnagyobb veszteséget a dohánygyár szenvedte el, a falakon kívül mindent elvittek a megszállók.

Hústalan napok

Nemcsak az ipart, hanem a mezőgazdaságot is hatalmas kár érte a szénelosztás miatt. A malmok működése szinte teljesen leállt, ez pedig a liszt általános hiányához vezetett. Még 1918 őszén megkezdték azoknak az uradalmaknak a zár alá vételét, amelyeknek a tulajdonosa nem tartózkodott a birtokán, vagy amelyek politikai, illetve gazdasági szempontból fontosak lehettek. Hasonló intézkedések történtek a nagyobb malmokkal kapcsolatban is. A mezőgazdaságot folyamatosan sújtották a különféle rekvirálások, az állatállomány is hasonló sorsra jutott, a katonaság járta a községeket, és önkényesen lefoglalta a fontosnak ítélt jószágokat. Természetesen emiatt húshiány lépett fel, a problémát az úgynevezett „hústalan napok” bevezetésével próbálták orvosolni a szerbek, heti két napon megtiltották a hús fogyasztását.

A nagybirtokokat, kastélyokat teljesen kifosztották, nemcsak a termelőeszközöket vitték el, hanem minden értéktárgyat is. Az erdőgazdálkodás terén is hatalmas kár keletkezett.

A vörös emigráció

De hasonló rablógazdálkodás ment végbe más területeken is: a közintézmények berendezéseit, értékeit, a mezőgazdasági javakat a megszállás teljes időtartama alatt korlátlan mennyiségben vitték ki a szerbek. Első körben a pénzintézeteket vették ellenőrzés alá. Szerencsére a készpénztartalékok jelentős részét még idejében ki tudták menekíteni a város elöljárói. A pécsi ítélőtábla és a királyi törvényszék berendezéseit, az elemi iskolák felszerelését is a szerb királyság területére szállították. A pécsi hadapródiskola nem működhetett tovább, a tanárok és a növendékek 36 órát kaptak arra, hogy elhagyják az iskolát. A pusztítást jól szemléleti az iskola egyik tanárának, Vass Miklósnak a visszaemlékezése: „Az árván maradt intézetbe bevonult aztán a balkáni kultúra: a szerb gazdálkodás. Bútorzatát, könyvtárát, gazdag felszerelését társzekerekre rakták vagy elkótyavetyélték. Szerb hadiszállás, katonai parancsnokságok helyezkedtek el benne. S mikor kivonultak innen 1921 augusztusában, nem maradt más utánuk az intézetből, mint a berondított üres termek, levert csupasz falak, üresen álló ablakrámák.”

A párizsi konferencia tárgyalásai során lassan egyértelművé vált, hogy a Délvidéket elcsatolják az országtól, a délszláv kormány azonban további területek megszerzésére törekedett. A sajtóban arról cikkeztek, Baranya nem lesz Magyarország része, bár néhány nappal később már csak annyit írtak, hogy a vármegye felét kapják meg a jugoszlávok. 1919. július 25-én jelölte ki a békekonferencia legfelsőbb tanácsa a végleges határokat, Baranya vármegye területének csak egy kisebb részét kívánták elcsatolni Magyarországtól. 1919. augusztus 19-én hivatalosan is értesítették a jugoszláv delegációt a magyar–jugoszláv határ baranyai szakaszának megvonásáról. A dokumentum a jelentős és gazdasági szempontból értékesebb baranyai területeket Pécs városával együtt Magyarországnak hagyta. Csakhogy a szerbek még ekkor sem tettek le a térség megszerzéséről.

Terveikhez szövetségeseket is találtak az időközben megbukott Magyarországi Tanácsköztársaság hívei­ben. A pécsi központúvá vált „vörös emigráció” 1920 augusztusának végén létrehozott egy úgynevezett Nemzeti Tanácsot, amely önhatalmúlag saját magát nevezte ki a pécsi polgárság és munkásság, az egész helyi magyarság egyedüli képviselőjének. Törvényhatósági „választásokat” tartottak (ezen a polgárság és a munkásság tekintélyes része tiltakozásul nem vett részt), majd törvényhatósági bizottság alakult egy bizonyos Doktor Sándor vezetésével. A korábbi tisztségviselők elbocsátása után az addigi pozíciók csaknem kétszeresét töltötték fel emigránsokkal, köztük nagy számban exponált kommunistákkal. A megnövekedett bürokrácia eltartását a polgárságra kivetett óriási adókból kívánták fedezni. A bizottság Linder Bélát, Károlyi Mihály első – ittasan elmondott beszédei és az ország ütőképes haderejének lefegyverzése révén hírhedetté vált – hadügyminiszterét nevezte ki Pécs városának polgármesterévé, aki nem sokkal ezután kijelentette: mindenféle párizsi döntés ellenére nem engedi bevonulni a magyar hadsereget Pécsre és Baranyába.

Hatnapos államalakulat

Későbbi tárgyalásokon Linder előterjesztette önkormányzati tervezetét, amely szerint a Pécs–bajai Autonóm Terület elszakadna az anyaországtól, a magyar törvények nem terjednének ki rá, de a jugoszláv jogszabályokat átvehetné. Jászi Oszkár javaslata volt, hogy a jugoszláv valutát is bevezethetnék. Linder az utódállamok és az antant képviselőinél is kilincselt 1921 első felében memorandumával, a kisantant államok követei természetesen minden Magyarország ellen irányuló akcióban partnerek voltak, az angol, francia és olasz követ azonban nem is fogadta Lindert.

A nagyhatalmak határozottan Jugoszlávia értésére adták, nem térhet ki a kiürítési parancs elől, így 1921. augusztus 18-án megkezdték a csapatkivonást. Ám még ezt megelőzően, a bécsi emigráció folyamatos propagandájának hatására augusztus 14-én Pécs főterén a „tömegek” nagygyűlésen a fegyveres ellenállás és a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság kikiáltása mellett határoztak. A sajátságos, önmagát Jugoszlávia protektorátusa és az antant védelme alá helyező, hat napon át fennálló „államalakulat” intézőbizottságának elnöke Dobrovics Péter (Petar Dobrović), egy pécsi festő–dekoratőr lett – aki háromtagú küldöttséggel máris Belgrádba indult. Linder 19-én – életében utoljára – megjelent még Pécsett, csomagolni. Egy beszédet még elmondott a városháza erkélyéről, azt hangoztatva, nem lesz kiürítés. Majd távozott, hogy élete hátralévő részét Jugoszláviában töltse. Halála után, 1962-ben díszsírhelyet kapott a jugoszláv kommunista vezetéstől.

1921. augusztus 21-én, vasárnap már Gosztonyi Gyula magyar királyi kormánybiztos volt Baranya és Pécs közigazgatásának legfőbb ura. Este előbb tíz, majd még 108 magyar csendőr érkezett Pécsre, csákójukon a Szent Koronával ékesített magyar címer. Másnap, augusztus 22-én kora hajnaltól pedig a magyar nemzeti hadsereg kijelölt egységei lépték át az addigi demarkációs vonalat, és ujjongó, önfeledt tömegünneplés közepette megkezdték a magyar területek újbóli birtokba vételét.

---

A kellemetlen feladat

Linder Béla és Jászi Oszkár – utóbbi ekkoriban a Bécsi Magyar Ujságban Lenint dicsőí­tette – memorandumot adott át Belgrádban, amelyben kifejtették, Magyarországot csakis katonai megszállással lehet semlegesíteni, ami Jugoszláviának is érdeke, ők viszont magukra vállalnák a „kellemetlen feladatot”, ha a szerbek által megszállva tartott területek közigazgatását kézbe kapnák. Tehát ne adják át a pécsi területet Magyarországnak, hanem hozzanak létre önálló közigazgatási kerületet. 1920. november 18. és 23. között tárgyalásokat folytattak Belgrádban Nikola Pašić miniszterelnök részvételével. A jugoszláv vezetők Jásziékénál mérsékeltebb álláspontra helyezkedtek, a többi között hadsereg szervezésébe sem mentek bele – leginkább azért, mert egy vörös sereget magukra is veszélyesnek tartottak. Átvették viszont azt a kitételt, hogy Jugoszlávia „zálogként” kezeli a területet, és csak akkor hajlandó átadni Magyarországnak, ha az betartja a párizsi béke rendelkezéseit – mivel ez egybevágott annexiós törekvéseikkel.