Magyar Hírlap online

Izland körül nagy a csend

Nagy találmány a modern média. Tevékenységének eredménye legtöbbször maga a pénz, amit valakik megnyernek, míg mások elveszítenek éppen a média tevékenységének hatására. Pénz és média között működik a kölcsönhatás. A médiát a pénz mozgatja, míg a pénzt sok esetben maga a média. Az, hogy mi a hír és mi nem az, dollárban és euróban jól kifejezhető. Ha éppen arra van szükség, a pénz érdekében a valóságból éppen annak az ellenkezője lesz a hír.

Ezt tapasztaltuk, olvasva egyes főként nyugati lapok tudósításait a közelmúlt tüntetéseiről. Felcserélve a békemenet és az Opera előtti tüntetés képeit, az előbbit kormányellenes, az utóbbit kormány melletti tüntetésnek nyilvánították. Így lett a hatalmas, békés tömeg kormányellenes, az anyázók, nácizók csürhéje pedig ellentüntetőkkel megspékelt kormánypárti megmozdulás. Pontosan az ellenkezője annak, ami valójában történt. Ez lett a hír azoknak, akiket meg akarnak győzni arról, hogy rossz úton jár a magyar kormány, de máris nagy az ellenzéke, mert nem „demokratikus” és nem „hiteles”. (Nem veri át saját népét úgy, ahogy elődje tette, és tartja választási ígéreteit.) Aki nem „hiteles”, az ellen bizony nagy tömegek tüntetnek. Valójában azonban az fáj, hogy e hírferdítő média tulajai nehezményezik a jövedelmeket a hazaiak javára kissé átcsoportosító intézkedéseket, de erről nem szólnak, inkább hírt ferdítenek, hogy ezzel szerezzenek szimpátiát. A pénzérdek tetten érhető. A pénz érdekében tett tényferdítés vagy megmásítás azonban semmi ahhoz képest, amit a média az elhallgatásokkal el tud érni. Igaz, ezek inkább a kármentést szolgálják. Erre iskolapélda Izland esete.

Izlandról 2008-ban nagyon sok szó esett, pedig kicsi ország, mindössze háromszázhúszezer lakóval. Izlandot együtt emlegették mint pénzügyi katasztrófaországot Görögországgal. Simor és Oszkó is ezeket a példákat sűrűn emlegetve vette a repjegyet Washingtonba, gyors pénzinfúziót kérve. Görögország még mindig a szégyenpadon ül, jobban, mint valaha, Izlandról meg semmi szó nem esik. Talán megoldódtak a gondok? Ha igen, miként? Vagy még nagyobbak a bajok, és ezért a nagy hallgatás? A válaszhoz tekintsük át az izlandi történetet. 2003-ban privatizálták a bankokat, mind a hármat a washingtoni konszenzus (globalizáció, privatizáció, dereguláció) jegyében. Az új magántulajok azonnal a húrok közé csaptak, éltek a dereguláció adta lehetőségekkel. Már 2003 végére a bankok összesített főösszege az izlandi GDP kétszeresére rúgott. (Az érték nálunk körülbelül hatvan százalék.) A források jórészt külföldről és könnyen jöttek. Gyurcsány is szólt „őszödi példabeszédében” a nemzetközi pénzpiac nagyvonalú pénzbőségéről. Az izlandi új bankárok sem panaszkodhattak. 2007-re a bankok már az izlandi produktum kilencszeresére híztak.

A háromszázhúszezer izlandira begyűlt vagy hatvanmilliárd dollár külföldi adósság, amit nem az izlandiak, hanem a magánbankok csináltak. 2008-ban jött a kármentő IMF és az északi országok, s felkínáltak 4,5 milliárd dollár hitelt, de feltételekkel. A terheket minden izlandinak, a csecsemőig, olyan mértékben kellett volna vállalnia, mintha fizetné egy százezer eurós, 5,5 százalékos eurókötvény éves kamatát, azaz ötezer-ötszáz eurót évente, tizenöt éven át. (Családonként körülbelül évi hat és fél millió forintot.) Kitört a népharag, és a kormányt elsöpörték. Azóta új kormány van, és a felelősnek tartott volt miniszterelnök ellen büntetőeljárás folyik. Az IMF és a hitelezők természetesen befagyasztották a hitelek folyósítását. A kormány pedig 2010 márciusában népszavazást tartott, hogy a nép kíván-e a bankok helyett fizetni. Nem akart.

Ráadásul az ügy még ezen felül is nagyon pikáns. A csalárd bankok az utolsó körben külföldiektől vettek fel magánbetéteket (angoloktól és hollandoktól) magas kamatokat ígérve, visszaélve azzal, hogy az állam Izlandon is százezer euróig garantálja a betéteket, teljes összegben. A bankok az állam kontójára hazardíroztak, gondolva, ha buknak, majd az állam fizet és beszedi a néptől. De nem így lett. Működésbe lépett a népszavazás intézménye. A pénzügyi felfordulás miatt az izlandiak is új alkotmányt akarnak. A szövegezésnek azonban egy különös – ám rendkívül demokratikus – formáját választották. Minden büntetlen előéletű felnőtt, aki rendelkezik harminc, választói joggal bíró polgártársa ajánlásával, egy testületbe került, úgy ötszázhúszan. Belőlük véletlen kiválasztással kiemeltek huszonöt főt, akik koordinálják a munkát. Mindenki adhat javaslatokat interneten. Izlandon gőzerővel működik a részvételi demokrácia, aminek még a lehetőségétől is elájultak a demokrata világpolgárok, amikor a görögök is szavazni akartak az euróövezetben maradásról vagy a távozásról. Görög- és Olaszhonban már a képviseleti demokráciára sincs szükség, helyette „szakértői” demokrácia dívik. Az izlandi példa azért tanulságos, mert erőt ad a „szakértői” kísérletek megakadályozására és a választott kétharmad melletti kitartásra. Érthető, hogy a média miért hallgat, mert a példa ragadós lehet, és csak a hallgatással tud segíteni ikertestvé-rének, a pénznek.