Magyar Hírlap online

Kegyencek

1990-ben az ország azt hihette, elérkezett a rendszerváltozás, a második honfoglalás. Számításon kívül hagytunk azonban egy önmagát antikommunistának hirdető, SZDSZ nevű nemzetietlen pártképződményt. Tagjai húsz évig ültek a parlamentben. Az egykori tarisznyások, zsebüket teletömve, átmenetileg kivonultak a politikából, ez év áprilisában utat mutattak nekik: ki az ország házából! De hova tűntek? Nem tudjuk. Vagy talán nagyon is tudjuk. Szétszóródtak, magukkal vittél az ország pénzét, persze minden következmény nélkül. Érdekes módon, amikor felröppennek a nevek a rablókról, valahogy megfeledkezünk azokról, akiknek jelentős szerepük van abban, hogy mára kifosztott országgá váltunk, és hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy az elmúlt nyolc év garázdálkodó koalíciója két pártból állt. Igaz, az utolsó időszakban az SZDSZ-esek látszólag kiszálltak a szabad rablásból, elvégre ők mégiscsak szabad madarak.

De menjünk csak vissza az időben! Mi is volt a feladata a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd az SZDSZ-nek? Elhitetni egy egész országgal, ők akarják az igazi változást, az igazi demokráciát. Mindazok, akik már akkor érezték, hogy ezek miatt valami félrecsúszik, csak gondola­taikban merték elismerni, hogy nagy becsapás kezdődött. Megszólalni sem mertek, mint ahogy azóta is sokakra veszély leselkedik, ha szólnak az igazságtalanságokról. Aki kimondta az igazságot a nemzetietlen szülőkről és gyermekeikről, azokra lesújtott egy bűvös pallos. De mit akart az SZDSZ valójában? Mire is szerződött? Egyszerűen csak arra, hogy magához ragadja a hatalmat, a fejeket átmossa, a nemzeti gondolatot pedig végleg elfeledtesse mindazokkal, akik azt gondolták, jön egy új világ, a nemzeti oldal végre talpra állhat, a magyarok végre magyarként gondolkozhatnak saját hazájukban.

Sorolhatnánk oldalakon át az ávós és mozgalmi múlttal rendelkezők gyermekeinek névsorát, akik e speciális újraelosztásos rendszerváltás kegyeltjeivé váltak. Talán egyszer elérkezik majd az igazi számonkérés a nemzet becsapásáért, a politikai hazugságokért. De addig is ezeknek a hitelteleneknek nincsenek hitelgondjaik. Emlékezzünk csak vissza a taxisblokádra vagy a chartás tüntetésekre, amelyeknek semmi más céljuk nem volt, mint hogy kormányt buktassanak, és erejüket fitogtatva megmutassák: „Magyarok, azt csinálunk veletek, amit akarunk.” A nemzetietlen gondolatok kiagyalói szárnyaltak. Az írott és elektronikus sajtót azonnal a kezükbe kaparintották, hogy aztán a képernyőről ránk röhögjenek. Az oktatást olyan szintre züllesztették, hogy időnként az embereknek olyan kényszerképzetük támadt, hogy már nem is Magyarországnak hívják azt az országot, amelyben élnek. Buta magyar, legyél még butább! Elgáncsolták többször az ügynöktörvényt, nehogy kiderüljön bármi is róluk, vagy a papákról és a mamákról. Anyagi biztonságot teremtettek maguknak kétes ügyletekből, amelyekre még a D–209-es miniszterelnök is felhívta egy ország figyelmét. Belügyminiszterük „Lopstop” táblát mutogatott az ellenzék felé, elterelve önmagukról a figyelmet. Ha kellett, könnyen váltottak pártot, szabad volt az átjárás az MSZP és SZDSZ között, így fordult aztán elő a húszéves demokrácia egyik legsötétebb esete, hogy egy ’56-os halálraítélt az álságos antikommunista pártból az MSZP parlamenti frakciójába ült. Azok közé, akik – vagy elődeik – halálra ítélték!

Húsz év alatt sokszor szállt magasra a szabad madár. De sokszor a fejünkre rondított! Magyarok, ezt sose felejtsétek! Magyarok, azt se felejtsétek el, hogy ők adták az általunk komolyan vett újkori honfoglalásunk köztársasági elnökét, hosszú éveken át. Emlékeztetőnek: saját 1956-ot gyártottak, sárba tiporták az életben maradt ötvenhatosokat, összeálltak Horn Gyuláékkal, hogy együtt ünnepelhessék ’56 nemzetre maradt szellemét, oly módon, hogy Horn együtt koszorúzott a kivégzett Nagy Imre lányával, Nagy Erzsébettel. És ekkor még azt hihettük, hogy ennél már nem lehet lejjebb süllyedni. De egyre jobban csúsztunk lefelé. Gazdaságilag és politikailag egyre messzebb és messzebb jutottunk a múlt feltárásától, az igazságtól. Mára már tudjuk: egy kirabolt ország állampolgáraivá váltunk. Semmit nem tudunk felmutatni a húsz év után, ha csak azt nem, hogy van egy tönkretett fővárosunk, egy elszegényedett vidékünk és sok-sok olyan politikusunk, aki egyelőre még szabadlábon grasszál. Iparunk nincs, az egészségügyünk szétverve, lassan elérjük a hárommillió koldus országa cím mellett a hárommillió adós országa címet is. És itt most írhatnám, hogy vége. Vége az SZDSZ-nek. De figyelmeztetni szeretném honfitársaimat: ma már a parlamentben nem ül a saját nemzetére lövettető frakció, de hangjukat mindmáig elfelejtették felemelni a 2006-os törvénysértések ellen, mint jóérzésű állampolgárok. Igaz, a családi tradíció töretlen. A szülők egy része az ÁVH-ban, majd a Munkásőrségben markolta erősen a fegyvert nemzetünk ellen. 2006-ban az áldemokrácia leple alatt gyermekeik szétverették azokat a magyarokat, akik csak emlékezni akartak az ’56-os hősökre, azokra, akik ennek a mára már szerencsére letűnt társulatnak örökké csak „ellenforradalmá­rok” maradnak.

Ennyire megváltoztathatatlan lenne a magyar történelem?